"...Készültem én eleget,
Másra, mint ami aztán lett
Bordó függönyök mögül
Néztem a mindeneket
mentek végtelen sorba
Mindenen túl, mindenen túl
Közéjük szédültem mert
A Minden, vonzó nagyúr..."
Hát... most valahogy ez a versszak,ami passzol... Főként az eleje. Elég álmodozós emberke vagyok. szeretem magam beleképzelni a jövő eseményeibe. Persze, csak elképzelem a jövő eseméyneit is. Hogy talán az lesz, talán ott az fog történni. És dehogy. de mindig elképzelem. Újra és újra. Meg újra meg újra. Mással, másutt, máskor. de mindig ugyanazt. Hogy jó. Jó lesz, pont ott, pont akkor, pont vele. És kézeletben elgondolom. Ha majd ezt mondja, kakor én azt. Ha én ezt, akkor ő talán majd azt, én meg talán arra emezt. Szóval...eltervezem... fejben... de mindig máshogy. Mondjuk, hogy kábé százszor. Lett colna egy randi hétfőn, ami át lett téve péntekre. Péntek randi. És akkor már oda is képzeltem magam vele. És kábé 100 variáció, mi történhet. Természetesn mindig a 101. történik. Ami persze jó. Örülök neki. sosem unalmas. csak mikor az a 101. mind a 100nak ellentéte... az oylan csapó... minthogy... na majd ott akkor őt megcsókolom...és elmondom neki ezt meg azt... talán azt még nem,majd inkább később... és nincs randevú. És elmarad. És érzed, hogy nem is lesz egy ideig vele. És akkor nevetsz magadon... hm... és eszedbe jut egy-két barátod, barátnőd... akik mindig megmondják... Lilla, úgy se az lesz, amit elgondolsz... és tudom... tudom, hogy jönni fog a 101. Persze. De mégis. Újra és újra előre elképzelem. És jelenem pillanatait a jövőbeni események elképzelésébe folytom. Fölöslegesen. De hát ember vagyok. Te is. Álmodozás az élet megrontója... és így igaz... az élet egyik legnagyobb rablója... csak apránként veszi el a perceinket... a fürdőkádban, az ágyban fekve, könyv fölé hajolva...itt is van... és te meg benne... és lop... lopja a pillanataid... amik a tieid... de te önként adod... én is... odaadom neki... vigyed... és úgy se az lesz... más lesz... de te elrabolod... és én adom... és észbe kapok... Atyagatyaennyiidő?! igen... és mit csináltam... adtam a tolvajnak... és mikor jön az esemény... akkor talán nem is jön... illetve a 101. mindig az a bizonyos...csak az... amit sose tudok... amire sose gondolok... szóval... lovaglunk a képzeletünk mezején...adjuk életünket a pillanatlopónak...és mikor odaérünk a lóval a dobra...zsupsz...látod a 101et... a sosem tudható, nagyon jólismert 101ediket... és pillanat... és elmegy... és jön az új esemény... és te nyeregbe ülsz... legalábbis én... úja és újra... és más lesz... örökké más...és leszédülünk a paciról...mikor látjuk a 101et... és sírunk miatta, vagy nevetünk... hogy milyen jó volt ez a 101... avagy legrosszabb ami történhetett... gondljuk legalábbis...de persze elhet, hogy a 102 ami utána eszünkbe jut még rosszabb,és akkor ez még vigasztal is... talán...szóval... eseményt látunk-lovaglunk-odaérünk-zsupsz-és új. és megint. Kábé... és sose tanulok. Igyekszem. Persze. Tanulni. Mindenből mindent. Hogy nem kellene előre elgondolnom, Lilla, úgy sem az lesz. De mégis. És elvesztem a jelenem... mert neki adom az úgy is más jövőnek... és hupp...és zsupsz... és 101...
